Philip Yancey: Rejtjelek egy másik világból,
A szeretetéhes apa

  Michiganben, egy cseresznyeültetvényen él egy fiatal lány.
Régimódi szülei folyton nyaggatják orrkarikája, kedvenc zenekara és kurta szoknyája miatt. Időnként szobafogsággal büntetik, olyankor magában mérgelődik. — Utállak! — kiabál ki apjának a szobájából, amikor az egy-egy szóváltást követően kopog az ajtaján. Az egyik ilyen éjszakán aztán végrehajtja a tervet, amelyet gondolatban már ezerszer lejátszott. Elszökik otthonról.
  Még csak egyszer járt Detroitban, a gyülekezeti ifivel nézték meg a Tigers baseballmeccsét. Mivel szülővárosának helyi sajtótermékei többnyire meglehetősen szenzációhajhász történeteket jelentetnek meg a detroiti bandák életéről, a városban zajló drogkereskedelemről és erőszakról, joggal gondolja, hogy Detroit lenne az utolsó hely, ahol a szülei kerestetnék, Kaliforniában vagy Floridában még csak-csak, de Detroitban soha.
  A nagyvárosban eltöltött második napon megismerkedik egy férfival, akinek akkora autója van, amekkorát meg soha életében nem látott. A pasas felajánlja, hogy elviszi kocsikázni, meghívja ebédre, keres neki szállást. Egy pár tablettát is a kezébe nyom: meglátja, olyan jó érzések töltik majd el, miután beveszi őket, mint azelőtt soha.
  'Na, ugye igazam volt', gondolja magában a lány: a szüleim tényleg csupa jó dologtól tiltottak el!
  A víg napok eltartanak egészen egy hónapig, kettőig, sőt, egy évig is. Az autós fickó, akit Főnöknek hív, megtanítja arra is, hogyan kell a férfiak kedvében járni. Mivel fiatal, extra tarifáért dolgozik. Elegáns apartmanban lakik, akkor rendeli föl a szobaszervizt, amikor csak kedve tartja. Olykor-olykor eszébe jutnak a szülei, de otthoni életüket mai szemével már igen unalmasnak és vidékinek látja — hihetetlen, hogy egykor ő is úgy élt, mint a szülei.
  Egy pillanatra azonban megrémül, amikor egy hirdetésről saját arcképe néz vissza rá a következő felirat mellett: ,,Ki látta ezt a gyermeket?” Ám a haja azóta már szőke, az erős smink és a testékszerek miatt pedig amúgy sem gondolná senki gyereknek. A barátai is majdnem mind szökött tinédzserek, így nem valószínű, hogy feldobnák.
  Egy év elteltével már kezdenek jelentkezni rajta a betegség első, halvány jelei: megdöbben, hogy ettől kezdve milyen utálatosan bánik vele a Főnök. — 'Nincs időnk holmi betegségekkel foglalkozni' — morogja.
  A lány, mire észbe kap, már az utcán találja magát, egyetlen fillér nélkül. Egy-két ügyfele akad meg éjszakánként, de a pénz elmegy anyagra. Mire a tél beáll, már fémrácsokon alszik a nagyáruházak tövében — bár alvásról aligha beszélhetünk, hiszen a detroiti éjszakában sosem lehet elég óvatos egy védtelen kamaszlány. Szeme alatt sötét karikák, és egyre erősebben köhög.
  Egyik éjjel, amikor éberen figyeli, nem közeledik-e valaki, hirtelen más színben látja az életét. Már nem gondolja úgy, hogy övé a világ. Nem nőnek, hanem elveszett kislánynak érzi magát a hideg és félelmetes nagyvárosban.
Pityeregni kezd.
Éhes, a zsebei üresek.
A szer is nagyon kellene már.
Szorosan maga alá húzza a lábát, és vacogva húzza össze magán újságpapírral kibélelt kabátját.
  Hirtelen egy emlékkép villan fel előtte: szülővárosában május van, egyszerre borult virágba milliónyi cseresznyefa, és kedvenc aranyszőrű vizsláját kergeti a fehérben pompázó cseresznyeliget fái között. 'Istenem, miért kellett eljönnöm otthonról' - gondolja magában, és szívébe mar a fájdalom. 'Otthon még a kutyám is jobb koszton van, mint én itt'. Már zokog.
  Egy szempillantás alatt belehasít a felismerés: semmit sem akar jobban, mint hazamenni.
  Háromszor próbál telefonálni, de mindháromszor az üzenetrögzítő válaszol. Az első két alkalommal nem szól bele, de harmadszor üzenetet hagy: — 'Apu, anyu, én vagyok. Arra gondoltam, hazamennék. Felülök egy buszra, holnap éjfél körül érkezem. Ha nem látlak benneteket a buszpályaudvaron, akkor..., hát akkor nem szállok le, meg sem állok Kanadáig.'
  A busz, az összes megállóval együtt hét óra alatt ér Detroitból Traverse Citybe — ez elég idő arra, hogy rájöjjön, hány ponton hibás a terv.
Mi lesz, ha a szülei épp elutaztak, és meg sem kapták az üzenetet? Nem kellett volna legalább meg egy napot várnia, hogy beszélni tudjon velük? De ha otthon vannak, valószínűleg gondolatban már akkor is rég eltemették. Talán több időt kellett volna hagyni, hogy magukhoz térjenek. Fejében gondolatok és aggodalmak kusza szövevénye, s közben próbálja megfogalmazni, mit is mond majd az apjának: 
  'Ne haragudj, apu! Most már tudom, hogy nem volt igazam. Nem miattatok történt, az egész az én hibám. Meg tudsz nekem bocsátani?' — Összeszorul a torka, miközben mondandóját ismételgeti magában. Már évek óta nem kért bocsánatot senkitől.
  Mióta Bay Cityt elhagyták, bekapcsolt fényszóróval haladnak. Az ezernyi autó súlyától megrogyott úttestre parányi hópelyhek hullnak, az aszfalt gőzölög.
El is felejtette, milyen sötét tud lenni az éjszaka errefelé. Egy szarvas vág át előttük, a busz kifarol, majd halad tovább. Itt-ott egy-egy óriásplakát, majd egy tábla, amely a Traverse Cityig hátralévő távolságot mutatja. 'Ó, Istenem!' 
A busz a légfékek hangos ellenkezésétől sziszegve végre begördül az állomásra. A buszvezető rekedten szól bele a mikrofonba: — 'Tizenöt percig maradunk az állomáson, azután folytatjuk utunkat.' 
  Negyed óra hát az élet.
Egy röpke ellenőrző pillantást vet a kompakttükörbe, megigazítja a haját, lenyalogatja a rúzst a fogáról. Cigarettától sárgálló ujjai láttán elmereng: vajon észreveszik-e majd a sárga foltokat?
Már ha egyáltalán itt vannak.
  Nem tudja, mire számítson, amikor belép a váróterembe. Bár gondolatban ezerféleképpen lejátszotta már a jelenetet, egyik változat sem fogható ahhoz, ami elé tárul: 
A műanyag székekkel zsúfolt várócsarnokban negyvenfős tömeg fogadja: testvérek és nagynénik, nagybácsik és unokafivérek hada, ezen kívül a nagymama, s mindennek tetejébe még a dédnagymama is várják. Fejükön bolondos papírcsákóval éktelenül fújják a papírtrombitákat a váróterem teljes falát beborító ,,Örülünk, hogy itthon vagy!” felirat alatt. 
Az üdvözlőseregből kitörve apja rohan felé. A szemében gyülekező könnycseppek függönyén át már kezdené is a jól begyakorolt monológot: — 'Ne haragudj, apu! Most már tudom...' Ám apja félbeszakítja: -
  'Csitt, kislányom! Erre most nincs időnk. Ne vesztegessük az időt bocsánatkéréssel, mert elkésünk az ünnepi vacsoráról! Meglátod, micsoda lakoma vár rád otthon!'
 

(Eredteti történet: Biblia - Tékozló fiú története)