Eléggé hasonlítok anyukámra - Apa mindig ezt mondja.
Főleg a veszekedéskor tűnik ki makacs jellemünk. Egyikünk se enged.
Igen, akaratos vagyok... és az indulataim, a büszkeségem nem is enged, hogy bölcsebb legyek ilyen helyzetekben... Pedig mennyi van belőlük... (Kamaszkor? m1. Nem jó, a lényeg ez.)
Egy nagyobb veszekedésünk után törént velem. Összekapunk, kiabálunk, egyre jobban, egyre hangosabban, egyre durvábbakat mondunk ki egymásnak (legalábbis én már érzem, hogy ezt már nem kellett volna, de kit érdekel?!), aztán legtöbbször, hogy is?! Bemegyek a szobámba, kicsit még magamban elintézem a veszekedést frappáns szavakkal, de sírok. Mindig sírok, mire a szobámba érek.
Itthon sokat sírok. Mert ilyen vagyok, nem tudok engedni...
  Szóval mostani veszekedésünk után is bementem a szobámba, ráfeküdtem az ágyamra, felhúztam a lábaimat (hogy kell ezt írni?!, összegömbölyödtem, mint a kisbabák az anyukájuk hasában) és szorítottam a takaromat erősebben és erősebben.
És sírtam.
Mint minden egyes veszekedés után. Nem szerettem ezt. Bele szerettem volna törödni, hogy így van ez már évek óta, de nem jól esett.
(Nem is tudom, a rossz érzésekbe bele lehet törödni?!) 
Szóval csak sírtam és közben félve és sompolyogva Isten felé mentem... Sírtam, de éreztem, ez nem csak anya, meg a veszekedés miatt van. És mindig is éreztem, hogy ez nem csak emiatt van...
Van itt más is. Valaki.
 Már mélyebben és mélyebben vagyok - csodálkozom is, hogy hogy lehet egyre mélyebbre jutni...
  'ÉdesApa, nem is haragszom anyára... El vagyok keseredve, csalódott vagyok...' - eddig okés, a szívem is bólogat, nem újdonság. Ekkor mintha Isten gondolatait hallanám magamban:
  'Nem is haragszom rád, csak el vagyok keseredve, csalódott vagyok...' 
  'Istenem... úgy érzem, hogy szomorú vagy amit látsz körülöttem...' (bologatás a szívemben, vagy valami/Valaki teljesen más).
  'Érzem, hogy megbántottalak, látom magam előtt ahogy ráncolod a homlokod és szemeid szomorúan engem néznek. Integetsz, mikor veszlek már észre!' -olyan hevesen egyetértett velem, hogy nem bírtam emberi gyöngeségemben.
  'Hogy lehetek ennyire hálátlan és rossz. Állandóan fájdalmat és szomorúságot okozok neked! Nem tudom hol a határ, nem nyitom a számat, mikor várnád, nem lépek mikor mondod, hogy menjek.
  Hogy tudnál így szeretni engem?!'
Előjött minden és hirtelen eltakarta a szemem elől a bizonyosságot, hogy Isten igenis így, ahogy vagyok, szeret...
  'Nem látom Istenem, hogy hogy szerethetnél ilyet, mint én vagyok...'
Már szinte dühösen, hogy lehetek ennyire gáz, hogy amit gyermekkorom óta mondanak, hogy Isten szeret! most hirtelen elhomályosul és zuhan egyreh mélyebbre... És mélyebbre...
  'Nem akarom elveszíteni! Istenem!'
Ekkor elővettem a Bibliámat és kinyitottam találomra - régen ment, ha Isten szeret most is menni fog - mondtam szinte gúnyosan, annyira elhomályosult már a reményem. Zsoltárok. Jó persze, szerelmes anekdoták, Dávid hálás énekei, innen bátorítasz?! Széép... 
Azért keresgélt a szemem...86.zsoltár 11-13 vers... és tovább a 17.ig...
(wow, most elolvastam, és gyönyörű szép...nah de bocsi, még nincs vége...)
Jó, szép, és icikepicike fokkal jobb, de Istenem mondom, hogy nem elég!
Ekkor vettem egy mély lélegzetet...
  'Istenem, annyirah szeretnék hinni Benned! De h tegyem, ha nem mutatsz semmit...'
Ekkor eszembe jutott, hogy lehet hogy nem is Biblia-hirtelen-kinyitós jelenetre gondol, hanem valami másra.
  'Mit olvassak akkor?'
  'Hahóó!!' - kb így - 'ott van a szemed elött!'
A Bibliakalauz. Ki gondolta volna?! -.- Mondjuk ma még úgy se olvastam el a kijelölt részt... (a tegnapit se, elaludtam, nah!) A szívem érezte, hogy most jön valami, de én még csak olvastam reménykedve, hitetlenkedve.
  'Csak van ebben a Bibliában balami jó kis rész?! Miért nem ott nyitattad ki velem...?!'
Neh felejtsétek el, hogy mindeközben még ömlöttek a könnyeim. Olvasom a Római levelet, kicsit nyugtatgat, de semmi...
  'Istenem, nagyon jó vagy...' 
Már újra rámtörne egy még nagyobb síró görcs emiatt, mikor olvasom...
  "Mit mondjuk tehát erre? Ha Isten velünk ki lehet ellenünk? (egészen a 39. versig)
...Meg se tudtam szólalni... 
  'Szóval hallasz...' Ennyi jutott el. De a nagy síró görcs egyre jobban környékezett. Apa behozott egy meleg teát, de látta h tökre bőgök a Bibliám felett, így ki is ment. Ekkor elolvastam mégegyszer...
  'És szeretsz is!'
Annyira elkezdtem bőgni, sírni, pityeregni, mindent egyszerre.
  'Honnan jön ez a sok víz a szemembe? Hogy lehet ennyit sírni?'
Egy 10 percig meg se tudtam szólalni. De mit is mondhatnék?! De tényleg, mit?! Ezen gondolkoztam, mikor a szám kb magától - komolyan - kinyitódott, és keresztyén filmekbe illően annyi hallatszott:
  'Köszönöm!'
 

  És most már nem is sírok olyan hevesen, mint eddig. Megértettem mostmár, hogy tényleg miért jó ilyet filmekbe rakni. (persze nem csak ezt értettem meg) Mert MINDEN benne volt. Akartam mást is mondani, de nem tudtam, higgyétek el nekem, tényleg nem tudtam. Csak még egyszer hadd mondhassam ki h köszönöm... De még az se ment. Csak sírtam Isten előtt.
   'Sajnálom, Apuka, hogy nem láttalak! És nem értettem, nem is láttam a szereteted felém...'
...kicst már nyugodt állapotomban - 15-20perc után - visszaültem a Bibliámhoz és mégegyszer elolvastam: "Semmi sem választ el szeretetemtől..."
Már nem sírtam. Pedig milyen szép lett volna még egy síró görcs. De nem. Megtanultam, remélem végleg. Ültem és néztem kifelé.
Mosolyogtam. (Azért, nem mondom, jó érzés volt, kb töménymásfélórás bőgés után.) És megéreztem, ahogy simogat...
'Jahj, gyermekem! Oly sokat kell tanulnod még! De ne félj, mert ÉN foglak tanítani! Ne feledd, h ÉN vagyok a szabadítód!'

  Leültem gyorsan, hogy mindent letudjak írni. Nektek... Érzem, hogy akar használni az Úr! Mert bár személyesen engem bátorított, tudom hogy általam szeretne, nagyon szeretne titeket is!
Sír azokért a szívem, akik nem látják csábítgatását az Úrnak. És lehet, hogy még így se ment át, hogy akkor most mi is van.
  Harcolj! Kérlek, harcolj magadért Istennél!
Ahogy Jákob is...  Hogy meglásd és megtapasztald végre azt a szeretetet és kegyelmet amire már oly régóta áhítozik a lelked!

  Őszintén szólva most találtam meg ezt a történetemet leírva 3-4 összegyűrt lapra.
  Azóta is beleesem abba a hibába, hogy nem veszem észre Isten szeretét rámnézve. De Isten hűséges és szeret. Még akkor is ha nem érzem.
  A szeretet nem is egy érzés. A szeretet egy döntés, egy szövetség.
HISZEM, hogy Isten szeret! Még akkor is ha nehéz, és akkor is ha nem érezném. Tudom és hiszem.