Nagyon rég óta tervezem ezt is megírni. (Mint ahogy az Angliásra is legalább félévet kellett várni, bár ahhoz képest elég jól állok).
   Na szóval: Egyszerűen muszáj így kezdenem, de nem is kezdeném és kezdhetném máshogy, mint úgy, h Isten legnagyobb jóindulatából, és mélységesen hatalmas szeretetéből, (amit nem is tudom miért kapok), eljuthattam Spanyolországba! A kórusunkkal, ahova 2és fél éve jártam a gimiben, elkezdtük tervezni úgy március környékén az utazást, és szinte a következő pillanatban (jún. 4-11?) már láttam a pálmafákat, a hullámzó, ragyogó tengert, a harsány embereket magam körül (és itt igazából az osztálytársaimra gondolokJ).
   Vágjunk is bele.
   Az indulás egy igen kellemes reggelen volt esedékes. Pontosan 4 óra 25 perckor keltem, vagyis ez kisebb túlzás, de elég szépen hangzik. (csakis zárójelben: alig aludtam, annyira lelkes, de inkább ideges voltam az indulás miatt). Fótra értünk a fuvarral és egyből kitűnt, h hatalmas nagy cókmókot hozok magammal. De sebaj, most már mindegy, majd a fiúk cipelik helyettem. (se). A buszban a 12-es szektor elfoglalta a hátsó fertályt. Eléggé nyomta az oldalamat ez a téma, mert h az osztályomból már csak én maradtam egyedül lány, így az, h négy fiúval kell majd hátul kibírnom a 2x2 napos utazást, hát ez a gondolat titeket is megráz, nem?!
Egy szó mint száz, így lett végül, és Isten hatalmas csodája az, h mégis csak mosolyogva emlékszem vissza ezekre a percekre,órákra isJ (óh, ne higgyetek nekem, mert mégis csak a legnagyobb szeretettel írom mindezt róluk).
Első éjszaka, útközben Spanyolország felé, Olaszországban álltunk meg, Genovában. Egy aranyos kis városkára kell gondolni. Hát igazából folytatnám én a leírást, de sötét is volt, nem is nagyon törődtünk mi a tájjal aznap. Mindenki az alvóhelyét kereste a szálláson, ahol együtt voltunk elhelyezve. Én a drága 11-es lányokkal voltam egy szobában. Nagyon kis kellemes társaság volt, meg kell hagyni… De jó volt el is csendesedni a már alvó szobában.
   Istenről is írok pár gondolatot: emlékszem arra az estére. Egy könyvbe kezdtem bele napokkal azelőtt, és akkor folytattam. Nagyon is hozzám szólt. Összecsengett a Bibliával az üzenete, ami célirányosan megtalálta a szívemet: csak adj oda mindent! Ne sajnálj semmit, ne tartogass semmit! Adj oda mindent Istennek!...
   Másnap folytatódott a nagy utazás, délutánra már mindenki érezte a spanyol tenger sós vizének simogatását a vállán. (Én mindenképp!). De emlékszem is az első pillanatokra, amikor megláthattuk a várva várt csodát, nem a Balaton szürke színét, hanem a ragyogó Földközi-tengert!! Mindenki összevissza kattogott a fotógépekkel, én csak aludtam… Hát fáradt voltam. És úgy voltam vele, h távolról miért jó?! Majd ha eggyé válok veleJ! Hmmm…
Késő estére érkeztünk a célunkhoz: Benicarlóba. A vendéglátóink már egy egész kis teret betöltöttek a lelkesedésükkel. Ahogy integettek, ahogy mosolyogtak, ahogy fordultak egymáshoz, hát az mindenképpen melegen égeti a szívemet! (Kisebb zárójelben megjegyezném, h engem igazán meghatott, mikor megtudtam, h már előre beosztottak minket családokhoz korosztály szerint, plakátot is készítettek a fellépésünk napjára! Hát nem aranyosak?!) Egy kisebb terembe kísérték be az egész csapatot, ahol egy nő olvasta a neveket – egyszerűen fülig érő, vendégszerető mosollyal -, és küldte ki az embereket a szállásadójukhoz. Amikor én következtem, meg egy vissza visszatérő öregdiáklány (bár a lányok, nők nem öregek, hanem idősek…), nagyobb izgalommal, mint eddig léptünk ki a tömegből, aztán ki az ajtón a tömegbe –mint a sztárok;) – és egy idősebb, de annál csinosabb hölgy jött oda hozzánk, és mutogatta, h csak utána, utána!... Mi  mentünk is utána miután a csomagjainkkal törtük az utat (emlékezzetek, h az enyém akkora mint egy hegység!). Hát egy autóba bedobáltuk a legnagyobb szakértelemmel, amit csak elbírhat három nő, és lelkesen ültünk az autóba, h hova is lesz az utunk.
Azt hittem már visszamegyünk Fótig, annyit mentünk –enyhe túlzás-, de azalatt kézzel-lábbal elbeszéltük a szükséges tudnivalókat egymásról. Nem beszélt angolul, mi nem beszéltünk spanyolul, így mikor megérkeztünk egy üres kis apartmanba a tengerpart mellett egy köpésnyire, nem is tudtuk volna megkérdezni, h most komoly e ez az egész, hanem a legnagyobb mosollyal és serényen bólogatva elfogadtuk a helyzetet. (ooooh, igeeeeen!!) Aztán mondta, azaz inkább mutogatta, h elmegyünk enni. Mi követtük is, és az apartman oldalában lévő kellemes kis vendéglőben rendeltünk valami internacionálé ételt.
Nem hagyhatom ki, sajnálom, egyszerűen magyar emberként a legnagyobb megrökönyödés volt az az eset, amit át kellett élnem. (Te jó ég, közben hála, nevetés, irónia keveredik a hangomban.) Megkaptuk az ételt, egy nagyobb tál tele finomabbnál finomabb falatokkal, vettem egy nagy levegőt, és ahogy anyukám tanította, h semmit nem ott hagyni, éreztem a bőrömön a küldetés nehézségét, de emberségesen neki is álltam teljesíteni a feladatot. Csak ettem-ettem, nem nézve jobbra balra. A szobatársam, nevezzük Nórinak;) mondta, h ő nem tud ma már enni, így nem csodálkoztam rajta. A nő előtt is a drága szép étel, evett pár darabot, majd hátradőlt. Úh, kényelmetlenül éreztem magam, h azért mégis csak, már én eszek egyedül, így lassacskán abbahagytam az evést én is. Mondott valamit a nő, de inkább csak a mutogatást értettük – vagy már azt se – mert azt hittem, h becsomagoltatjuk. De nem. Az egész, szinte elég lett volna egy kiadós vasárnapi ebédnek, visszakerült a konyhára… Hát, így már meg vagyok könnyebbülve, h kiírtam magamból, de mindenképpen nagy trauma ért aznap este… (irónia, irónia szigorúan). Visszamentünk a szállásra, megbeszéltük, h holnap mi lesz (de hogy, az nekem máig kérdés), és aztán magunkra hagyott a forró spanyol éjszakában… Grrr… Jól van, beszélgettünk egy kicsit, majd rögtön bealudtunk…
   Harmadik nap: hát szóval nem tudom h sikerült, de megbeszéltük, h egy másik családdal együtt strandozzunk a csalogató tenger hullámaiban:). Örültem, mert pont két osztálytársam volt a másik családnál, így kellemes-vidám hangulat alakult ki, ahogy elsőnek fürödhettünk a tengerben.
Hát mintha egy csomag ropi ment volna a szemembe, a számba meg egy sóbánya, annyira nagyon el volt árasztva áldással is ez a Spanyol nemzet, de sóval még inkább a tengerük. De mit mondok, mit nem, igen jól esett!:) Kicsit más, mint a Balaton. Furcsa volt, h 5 km helyett csak 5 lépést kell menni, és már le se ér a lábam. (Túlzok, egyszerűen a Balaton is a szívem csücske!!)
Utána elmentünk a másik családhoz ebédelni, ahol a kajálás előtt is csobbantunk egyet a medencéjükben. Hát, ezt mindenképpen megszoknám itthon is, a Brod-tanyán, egy saját, külön bejáratú medence!
(Azért írom ezt a napot ennyire részletesen, mert ez volt az egyik legjobb!) Olyan hangulat kerekedett az ebédnél, h ihajj! A spanyolok nagyon aranyosak és jó fejek.
Az anyuka mondja, h öltözzek át, mert ebéd lesz, mutogatom, dadogom angolul, h jó ez így, de nem is tudok, mert nem hoztam magammal mást. Erre bekísér a hálószobájukba, és mosolyogva kezembe nyom egy ruhát, h ezt vegyem fel. Én meg csak állok a szoba közepén. Most mit mondhattam volna?! Engedelmeskedni kell! Bementem a fürdőszobába, átvedlettem, és egy igazi spanyol nő, igazi spanyol ruháját viseltem, egy igazi spanyol ebédnél, hamisíthatatlan spanyol hangulattal megspékelve;) Micsoda nap, ugye?!...
Hogy lassan a végére érjek a napnak, belehúzok. Délután az egész hekus (lásd: ökus) csapattal találkoztunk, ahol próbáltunk (de leginkább megbeszéltük a fejleményeket egymás között).
Na, itt most kisebb gonddal küszködök, mert bizonytalan vagyok, h aznap volt e a koncertünk vagy sem. Nézzétek el nekem, ha tévedek, de akkor a fellépésünkkel folytatom.
Egyszerűen nagyon jól éreztem magam közben. Azért szeretek kórusban énekelni (ebben a kórusban a  társaság adja a legnagyobb magyarázatot), mert a sok készülés és fárasztó próbák után kiállunk, és előadjuk az eredményt, ami legtöbbször akkora élmény, h most is elsírom magam. De ott, Spanyolban még inkább így éreztem magam, mert ekkora áldászuhatagot, amivel Isten megdobott, nem bírtam ép ésszel felfogni. Hozzájött a fantasztikus énekek sokasága, amivel nem csak erőltetett értékeket próbálunk felmutatni, hanem keresztyén iskolaként Istenről tudunk énekelni. Ez egyszerűen,… Hát lehet ezt szavakba korlátozni, amit akkor átéltünk?! Szerintem jogosan sikítaná minden ökus azt, h képtelenség!
Nagyon jó volt (újra) Istenre mosolyogni hálával a szívemben ezen az estén. Ezért gondolom, h annyira felejthetetlen volt. Isten méltó arra, h minden Róla szóljon.
Utána egy eszméletlen jó vacsora a spanyolokkal, a csapattal a város terén (nem mellesleg egy játszótér mellett;)). Arról is egy három oldalas bejegyzést írnék, mennyire jó hangulatban telt, de ettől most megkíméllek titeket. Röviden csak annyit, h a kislányok nagyon is elemükbe voltak, így nem volt hanyagolva a hangerő és a nevetés.
Nagyjából hajnali 1 és 2 között hazakerültünk (ami, később hozzászoktunk, normális). Újból egy kisebb (inkább nagyobb) beszélgetés Nórival, és végül alvás, h holnap is bírjuk a napot.
    Másnap enyhe késéssel megérkezett kedves szállásadónk és elvitt minket a bandához, h együtt strandozzon kicsi és nagy. Nagyon jó volt! Jól le is égtem, az egész arcom égett, mint a Reichstag! (igen, kikerestem, h h kell helyesen leírni ezt a szót). Kaptam rá csodakrémet, de már útban is voltunk a következő program felé: 2kor ebéd egy kis kápolnánál az egész csapattal.
Nem győzöm magam ismételni, h nagyon jó volt! Hát, a lányok! Újabb dokumentációt írnék a lányok szépségéről, jóságáról, meghökkentően jó humoráról, hát még az ökus lányoké! A csúcsa minden jónak:)! Velük lógtam ennél az ebédnél, és annyira mosolyrafakasztóan vidám volt a velük eltöltött órák. Hálás vagyok az Úrnak értük! Nagyon is remélem, h Isten áldása kíséri őket majd a későbbiekben is, és h mindenképpen megismerik az Urat, ahogy nekem megengedte megismerni Magát… Az étel egy spanyol specialitás volt, finom volt. Még rákot is ettem! Ami hasonlított… Mihez? Nem is tudom, de mindent egybevetve elég jónak mondható:)!
Azért egy idő után lefordult a parti a székről, na, hát h kezdett lappangani a hangulat. Hát velem mindenképpen fordult hármat a világ. Kezdtem elaludni, forró volt az egész fejem, mint Chuck Norris ökle, szóval vágytam egy kis la siestara (pihenésre). Hazavittek minket, beléptünk az ajtón, rögtön meg is néztem h meg van e a párnám, és vigyáztam rá éberen kb 2 és fél óráig (értetek? aludtam…).
Utána találkoztunk a csapatunkból 2sráccal és bejártuk Peniscola nevezetes belvárosát. Hát milyen lett volna, ha nem nagyszerű?! Bár kicsit mosottan az édes álom után, de nem mondhatom azt se, h nem volt jó. Igazán fantasztikus volt! Az éjszakai élet, az aranyos kis utcácskák tömve turistákkal, a tenger morajlása, mely hívogat minden egyes hullámával, a fotógép kattogása… Soroljam? Szuper volt!
Sétálgattunk hajnali fél1ig, majd a házunkhoz értünk, ahol a fiúk hihetetlenül magával ragadó előadását hallgattuk rajz kíséretében, h h is zajlik az alvás a szállásukon. Felejthetetlen volt! :) Aztán gondoltunk egyet, és elsétáltunk Sangriázni, hisz nincs Spanyolország Sangria nélkül, ugyebár!
Végül 2 körül aludni tértünk.
   Hányadik nap is? Reggel olvastam a Bibliát. Újabb üzenet az Úrtól. Kicsit magamhoz térített a fellegekből, kellett is már, de nehéz is volt. Mindenképpen legyen áldott Isten neve!
Átköltözünk egy diákszállóra, így végre az egész banda együtt volt. Egy szobába kerültem három kisebb lánnyal. Hálás voltam, h ha csak ennyi idő erejére, de bepillantást nyerhetek az életükbe. De jó volt lógni a fiúkkal is, akik már meglepő módon hiányoztak:). Strandozni mentünk, shoppingolni: kemény meló szuvenírt vásárolni az otthoniaknak, városnézés. A városházára is bebocsátást nyertünk, ahol énekeltünk a polgármesternek egy Nagyszalontai Köszöntőt, majd pár bíztató mosoly mind a két részről, valami emléket is kaptunk, mint Spanyolország szívesen látott vendégei.
Itt is homályosan összefolynak a programok, a lényeg, amit említeni fontos, h együtt volt a kórus, megnéztük a környék nevezetességét. Leginkább azt mondanám, h annyira jó volt együtt lenni.
Hogy el ne felejtsem, meg aztán időrendben is most következik: Mikor sétáltunk hazafelé az éjszakában, a tengerparton, a lányokkal összecsapódva dicsőítő énekeket énekeltünk. Újabban megint jó volt Isten elé lépni, így, többen, énekekkel, és csak áldani Őt úgy, ahogy vagyunk, ahogy tudjuk. Szeretném Őt áldani minél inkább Hozzá méltóbban! Hogy lenne ez lehetséges? De addig is, mindinkább őszinte szívvel Istent szeretném dicsőíteni minden egyes napom után az életemben!
Lassan közeledtünk, és ti is közeledtek velem együtt az utazás végéhez, amit azért mégse lehet egy pár oldalas beszámolóba összefoglalni. Rejtett annyi áldott és értékes pillanatot, köszönöm Istennek a komolyabb, mélyebb beszélgetéseket, de a túlsúlyba került vidám, őrült helyzeteket is! Hálás vagyok Istennek, h akármit is adok magamból, akármilyen helyzetbe is kerülök, megcsillanhat az életemben az Ő munkája, h mégiscsak egyedül Ő az, aki a kezében tart és egyedül miatta lehetek olyan, amilyen vagyok!
   Végül hazafelé tart a busz.
Mindenki aludt az úton, vagy éppenséggel dolgozták fel a megannyi élményt, ami ért bennünket. Kellemes kis út volt újból a fiúk társaságában, de be kell vallanom, nem maradtam talpon, és én is leginkább beadtam a derekam, aludtam, mint a bunda. Vagy zenét hallgattam, vagy olvastam – több kevesebb sikerrel.
Visszafelé is megálltunk Genovában. Megint a kedves alsóbb éves lányokkal aludtam, megint megörvendeztettek: röpiztünk, beszélgettünk, elmentünk pizzázni. Hisz ahogy nincs Spanyolország Sangria nélkül, úgy nincs Olaszország pizza nélkül! Aztán csak h a szokás megmaradjon még az utolsó napon is, elmentünk sétálni az éjszakában, a kivilágított utcák, templomok társasága vett körül. Igazán jó volt!
Zuhanás az ágyba, beszélgetés még éjnek évadján – csak mert ezek az olaszok nem képesek aludni akkor, mikor kell!! -, reggel kelés, korán indulás. Nem Spanyolországba, hanem haza.
   Más nem nagyon történt ezután. Hát, mint most is, ott még inkább megtelt a szívünk a tudattal, h órák kérdése és vége a kalandnak. A hátsó résznél még inkább éreztük a bőrünkön a búcsú közeledtét, mert 12-ben még inkább vége szakad ennek az időszaknak.  De azt hiszem újra csak Isten felé mutatok. Fantasztikus jó Atya, aki kezében tartja az Övéit, az Ő kegyelméből mondhatom ezt magamra is.
A buszon a lányokkal érdekesebbnél inkább unalmasabb játékokat próbáltunk előszedni és játszani, de nem nagyon sikerült. De újra – és újra és újra és újra és újra – nagyon  jó volt a társaságban lenni, ebben az egyedülállóan kitűnő közösségben.
Egyszerűen a meglepődöttség legmagasabb élményével mesélem el ezt az utolsó mozzanatot: hátul ülök éppen, mikor szól az egyik lány, h menjek oda. Hát jól van, megyek is, hisz ki ne akarna közéjük menni. És akkor mondja, h mennyire nagyon hálás a bíztató szavakért, a beszélgetésért, amit kapott tőlem. Erre a másik is csak hálálkodik, én pedig nézek magam mögé, h kinek mondják?! Bevallom nektek a legnagyobb őszinteséggel, h éjszakánként azon gondolkodtam, h nem engedem e el magam túlságosan, a válaszom pedig mindig ordító igenlés volt. Egyszerűen az egész utat beterítette a tömény komolytalanság és gyerekesség a részemről, és ezek után ilyenekkel „támadnak le” a lányok. Hát kérdem én tőletek, Kire, ha nem egyedül Istenre tudok ilyenkor nézni és mutogatni?! És nem csak ezzel a héttel kapcsolatban, hanem az egész életemre nézve: Egyedül Isten, egyedül Ő az, akit érdemes észre venni rajtam!
   Szóval utolsó bekezdés: Látjátok már, áldást áldás után követett, Isten ajándékai estek, rám biztosan, úgy, h szinte már a mellettem levőket féltettem az ütések súlyától. Mindenképpen egyre csak Isten nevét szeretném felmagasztalni! Spanyolország fantasztikus, beleszerettem! Az egész társaság eszméletlen volt, visszasírom. Az napos idő, a pálmafák (amikről nem is írtam?!?! Hát mindenképpen lesz egy, ha nagy leszekJ), az egész hét páratlan. De mint az élet, ez is, Isten nélkül üres lett volna, így Isten jelenléte és ujjlenyomata adta meg a csillogást az egészre, a habot a tortára, a meggyet a habra, a pontot az i-re, sót az ételbe, a megfelelő ékszert a ruhához. Értitek? Egyszerűen Ő!! Áldott legyen a Neve!
(még több kép később)