A "Búcsú a randevúktól" c. könyvből:

"Félálomban, a szobában találtam magam. Csak az egyik fala volt figyelemreméló, mert apró fiókok borították, melyben kartotéklapok rejtőztek. Könyvtárakban lát ilyet az ember, szerző és cím szerint, ábécés sorrendben. Ezeken azonban más megjelölés volt, és úgy tűnt, végtelenül sorakoznak a padlótól egészen a mennyezetig. Ahogy közelebb léptem, az egyik felirat megragadta a tekintetem: 'Lányok, akik tetszettek'. Kihúztam a fiókot, de ahogy átfutottam a lapokon, inkább gyorsan visszazártam, mert a nevek nagyon ismerősen csengettek. Aztán, anélül, h bárki megmondta volna, rájöttem, hol vagyok. Ez az élettelen szoba a kartotéklapokkal nem volt más, mint életem eseményeinekmég befejezetlen rendszerezője.Itt voltak feljegyezve tetteim minden pillanatban, kicsik és nagyok a legapróbb részletekig, olyanok, melyekre már nem is emlékeztem. Félelemmel vegyülve kavarodott bennem a csodálkozás és a kiváncsiság, amint találomra nyitogatni kezdtem a fiókokat, h megvizsgáljam tartalmukat. Némelyik örömet és édes emléket ébresztett bennem; mások olyan szégyenre és megbánásra indítottak, h körülnéztem, nem figyel-e valaki. Egy fiók 'Barátok felírattal a 'Barátok, akiket elárultam' felíratú fiók mellett pihent. A feliratok között a leghétköznapibbaktól a legfurcsábbakig minden megtalálható volt.''Könyvek, amiket olvastam'', ''Hazugságaim'', ''Vigasztalásm amiket másoknak nyújtottam'', ''Viccek, amiken nevettem". Néhány felirat pontos meghatározásával nevetésre ingerelt: "Dolgok, amiket a testvéreimnek kiabáltam". De nem mindegyiken tudtam nevetni: "Dolgok, amiket dühömben tettem", "Amiket a szüleimre morogtam, amikor nem hallották". A fiókok tartalma csupa meglepetéssel szolgált. Gyakran sokkal több lap volt, mint amennyire számítottam. Néha pedig jóval kevesebb. Megdöbbentem, h már ennyit éltem. Lehetséges, h a 20évem alatt volt időm teleírni ezt a millió lapot? De minden kártya alátámasztotta ezt az igazságot. Mindegyiket én írtam. És mindegyiket aláírtam.
AMikor kihúztam, a "Dalok, amiket hallgattam" feliratú fiókot, rájöttem, a fiókok állandóan nőttekm h elférjenek bennük a kartotéklapok, melyek szorosan sorakoztak egymás mögött. 3-4méternyi lapmennyiség után sem volt vége a fiók tartalmának. Szégyenkezve csuktam be, nem annyira a zene minősége, mint inkább az elpazarolt idő miatt. Amikor a "Buja gondolatok" fiókhoz értem, végigfutott a hátamon a hideg. Épp csak kihúztam a fiókot, és kiemeltem egy lapot, mert nem akartam tudni, milyen hosszú a lista. OLyan részleres volt a tartalma, h belemerengtem. Rosszul lettem a gondolattot, h egy ilyen pillanat rögzítve lehetett.
Hirtelen szinte állati dühöt éreztem: -Soha, senki nem láthatja ezeket a lapokat! - lüktetett egyre az elmémben! - Soha, senki nem láthatja ezt a szobát! El kell pusztítanom itt mindent! Őrjöngésem közben kirántottam a fiókot. Nem számított már, mekkora a tartalma. Ki kell ürítenem, és el kell égetnem a lapokat. De ahogy a fiók egyik végénél nekiláttam, h kiborítsam a tartalmát, egyetlen kártya sem mozdult a helyéről. Kétségbeesésemben kihúztam egyet, de eltépni sem tudtam, mert olyan kemény volt mint az acél. Megsemmisülve, tehetlenül tettem vissza a kártyát a helyére. Homlokommal a falnak dőltem, és egy hatalmas sóhaj fakadt fel a bensőmből. Aztán megláttam a következő feliratot: "Emberek, akikkel meosztottam az evangéliumot". A fiók szinte még érintetlen volt, alig használt.Kihúztam, és jelentéktelen tartalma a kezembe hullott. Egy kezemen megtudtam számolni a kártyákat.
Sírni kezdtem, zokogni. Olyan mélyről fakadt fel ez a fájdalom, h a gyomrom egészen belesajdult, és csak rázdkódtam. Térdre borultam. Sírtam szégyenemben, amely teljesen elárasztott. A fiókok ott kavarogtak könnyel teli szemeim elött. Soha, senki nem tudhat erről a szobáról. Be kell zárnom, és el kell rejtenem a kulcsot.
Aztán megtöröltem a szememm és megláttam Őt. Ne, csak Őt ne, könyörgöm. Ne itt. Bárkit, csak ne Jézust!
Bénultam figyeltem, ahogy nyitogatja a fiókokat, és olvassa a kártyákat. Nem bírtam nézni az arcát. Aztán amikor mégis felpillantottam, h megnézzem, mit szól, arcára mélyebb bánatot láttam rajzolódni, mint amit én magam éreztem. Úgy tünt, ösztönösen találja meg a legszörnyűbb fiókokat. Miért kell mindent elolvasnia? Végül megfordult, és rám nézett a szoba másik végéből. Sajnálat volt a szemében. De ez a sajnálat nem dühített. Lehajtottam a fejemet, eltakartam az arcomat, és újra sírni kezdtem. Odalépett hozzám, és átölelt. Annyi mindent mondhatott volna, de egy szót sem szólt. CSak sírt velem. Majd felkelt, és visszament a fiókokhoz. A szoba egyik végénél kezdve, az összes lapot egyenként kivette, és az én nevem helyére a sajátját írta.
-Ne! - kiáltottam, és odarohantam Hozzá. CSak ennyit tudtam mondani. -Ne!- és kitéptem a kezéből a kártyát. Az ő neve nem lehet ezeken a lapokon. De ott volt. Élénk vörös betűkkel égett, sötéten, szinte élt. Jézus neve eltakarta az enyémet. Nevét a vérével írta. Gyengéden kivette a kezemből a lapot. Szomorúan mosolygott, és folytatta a kártyák aláírását. Nem hiszem, h valaha megértem, hogyan végezhetett ilyen gyorsan, de a következő pllanatban már úgy tűnt, be is fejezte, és vissalépett hozzám. Kezét a vállamra tette, és így szólt:-Elvégeztetett.
Felálltam, Ő pedig kivezetett a szobából. Nem volt zár az ajtón. Még voltak kártyák, amiket meg kellett írnom..."